- És, elköltöztél már a szüleidtől? - kérdeztem Hakyeon-t, egy csésze kávé társaságában
Együtt jártunk általánosba, és utána gimibe is, aztán ő egyetemre ment, én pedig nem éreztem magam késznek rá. Hát ez van...
Hakyeon komolyan vette a tanulást, de azért nem kellett félteni egy-egy baromi nagy bulitól sem.
- Egy albérletben kerestek 6. lakótársat, és én jelentkeztem, úgy pár hónapja. Azóta ott lakom. Nem is bírnám már otthon. - mosolygott a csészéje mögül
- Jézusom! 6-an vagytok? - nyeltem szinte félre - Mekkora az a lakás?
- Majd feljössz és meglátod! - kacsintott rám - És, te még mindig...
- Igen! Úgy utálok már otthon lenni, mármint ne érts félre, csak nem akarok a szüleim nyakán élősködni. Most úgy az van hogy mindent én csinálok. Főzök, mosok, takarítok ameddig ők dolgoznak, így váltom ki azt, hogy nincsen munkám, és hogy nem tanulok. De ezt nem csinálhatom életem végéig...
- Fiatal vagy még, nem kell kétségbeesned. - nyugtatott barátom
- Jha! - mosolyogtam gúnyosan, és szürcsöltem bele a kávémba
- Ma ráérsz egész nap? - kérdezte egy kis szünet után, apró vigyor kíséretében
- Öhm... - gondolkoztam - Igazából ráérek! - gondoltam végig, hogy nem vár otthon semmi munka, kaját meg majd veszek aztán annyi...
- Akkor feljöhetnél egy kicsit szétnézni vagy valami... érted... - mosolygott
Ha nem ismertem volna, akkor talán itt rosszra kellett volna gondolnom, de tudtam hogy nem kell.
- Rendben. Felőlem oké, de a lakótársaid...
- Emiatt nem kell aggódnod! - biztosított
Ejtettem felé egy bizonytalan mosolyt, ezek után pedig megittuk a kávénkat, barátom pedig udvariasan fizetett, amit meg is köszöntem neki.
- Hány megálló még? - kérdeztem reménykedve a fiút, akivel szemben ültem a buszon, ugyanis már majdnem kezdtem unni a tömegközlekedés szépségeit
- A következőnél szállunk!
Alighogy kimondta már pattantam is fel, és nyomtam meg a leszállásjelzőt, azzal sem törődve hogy éppen kit lökök meg, vagy éppen fel.
- Elnézést! - hallottam tompán Hakyeon hangját, de már nyílt is az ajtó én pedig villámsebességgel szálltam le a járműről - Azért ennyire ne siess! - szólított meg barátságosan, én pedig csak figyeltem hogy merre fog indulni, majd követtem
- Menj csak! - nyitotta ki előttem az ajtót, mire én kicsit félve beléptem a lakásba, ami nem volt nagyon kicsi. Sőt...
Millió pár cipőt láttam meg a bejárati ajtó mellett, így én is oda raktam az enyémet. Hakyeon gyors megmutogatta hogy nagyjából mi merre van, én pedig csak próbáltam megjegyezni. Nem az volt a baj hogy baromi nagy volt a lakás, hanem az a sok ajtó benne...
A konyhából vezetett egy igen rövid széles folyosószerű valami a nappaliba, ahol volt a TV, a vele szembe elhelyezett fotellel, amiben volt egy kanyar, így elnyúlt még a másik fal mellett is. Ezen nem is csodálkoztam, hisz elég sokan vannak ahhoz, hogy egy sima kanapén elférjenek...
- Nincs itthon senki? - szóltam át a konyhában serénykedő Hakyeonnak
- Nagyon úgy néz ki - közeledett, a hangjából ítélve - Leugrok pár percre a boltba, addig itt maradsz?
- Persze, csak pár perc... - és ezzel már húzta is a cipőjét, és egy apró mosoly után rám zárta az ajtót
Egy ideig bámultam azt, majd kis idő után megpördültem a tengelyem körül, és óvatos léptekkel felmértem a lakást. Az ajtó nyitva volt két szobában, ahol ágyak voltak, azok között szanaszét mindenféle cuccal. Nem mentem be, mert nem akartam tolakodni vagy ilyesmi. Ám ahol csukva volt az ajtó - ami szembe volt a bejárattal - az a helyiség felkeltette annyira az érdeklődésemet, hogy vegyem a bátorságot, és feltárjam azt. Gondolkodás nélkül, azonnal berontottam azon, majd egy kissé meglepődött tekintettel találkoztam össze.
Egy srác ült az ágyon, fülessel a fülében, az ölében pedig a laptopjával. A fülhallgatót kirántotta, ám egy szót sem szólt hozzám.
- Bocsánat! - viharoztam ki rémülten, és álltam a nappalit megvilágító ablakhoz
Azon bámultam ki és néztem a kocsikat az úton, és ostoroztam magam gondolatban hogy ekkora béna voltam az előbb.
- Ki vagy te? - hallottam egy rekedtes hangot, halk léptekkel kísérve
- ______! Hakyeon egy régi ismerőse - fordultam felé, ő pedig a konyhában forgolódott - de nem hiszem hogy hallottál rólam, hisz ti is nem rég ismertétek meg egymást. Tényleg sajnálom hogy csak úgy benyitottam, nem tudtam hogy ott vagy... meg amúgy is...
- Semmi baj! - fordult felém, miután látszólag nem találta meg azt amit keresett
A kapucni a fején volt, úgy jött oda hozzám.
- A nevem Kim Wonshik, de hívj csak Ravi-nak. - szólt barátságosan
- Oké! - mosolyogtam, magam sem tudtam hogy miért
- Mikor jön vissza a barátod? - kereste tekintetem
- Azt mondta hogy pár perc... - ezzel lágyan a csuklóm köré fonta ujjait, és beinvitált a szobájába
- Ha már annyira kíváncsi voltál hogy mi van itt, akkor most nyugodtan szétnézhetsz. - biztatott az ajtófélfának támaszkodva
Álltam megszeppenve. A szoba kicsit szűk volt. A végében volt egy nagy ablak, ami a fényt adta. Igazából minden volt benne, ami egy fiatal fiúnak szükséges, csak asztalt nem láttam.
Ravi közben letelepedett az ágyra, az ölébe húzva a laptopját. Kíváncsian mellé telepedtem, ám azon nyomban kilépett mindenhonnan. Elhúzódtam tőle, és furcsán néztem rá. Talán félreértelmeztem az előbbieket, és utál?
- Bocsánat! - suttogtam
- Miért kérsz mindenért bocsánatot? - nézett rám, és mosolygott
- Mert... mert, megzavartalak valamiben. - tápászkodtam volna fel, hogy magára hagyjam, ám megragadott, és maga mellé rántott
Olyan közel voltam hozzá, hogy érzetem ahogyan kifújja a levegőt.
- Csak nem akarom hogy bárki is lássa ameddig nincs kész...
- Ameddig nincs kész? - kérdeztem vissza
- Dalszövegeket írok. - váltott komolyra
- Ez... tök jó - nyögtem ki, bár úgy éreztem nem a legjobb szavakat találtam meg - És nincs olyan ami esetleg kész? Kíváncsi lennék rá. - haraptam be az alsó ajkamat, és kérlelően néztem rá
Aprót mosolygott az akciómon.
- És mi lenne ha elő is adnám? - vigyorgott kajánul
Kikerekedett szemekkel meredtem rá. Az gépén megkeresett egy alapot, és elindította, majd rappelni kezdett.
- Elrohanok messzire, messze futok,
követem az árnyékot, amit te hagytál hátra
Érzem a katarzist az egyre keskenyedő távolságban
Épp mikor hozzád érék, megcsókol egy fehér angyal
Elvarázsoltál és elrejtetted magad
Egyszer se nézel hátra és a mögött a sötét köd mögött rejtőzködsz
Arról álmodok hogy megsimogathassam arcod, mondd el a titkod.
A szám tátva maradt. Egyszerűen az az ember aki mellettem ült, az egy rém tehetség volt, mély gondolatokkal és mondanivalóval, aminek egy részét megosztotta velem.
- Ez... te tehetséges vagy!
- Köszönöm! Soha nem mutattam meg még egy lánynak sem hogy miket írok...
A szívem kicsit gyorsabban kezdett el verni, nem tudtam hogy mire célzott azzal amit mondott...
A kapucnit levette a fejéről, és mélyen a szemembe nézett, már-már zavarbaejtően. A fejemet a falnak döntöttem, talán azt remélve hogy az majd kicsit lehűt, de nem így történt.
Ravi egyre jobban közeledett felém, de láttam hogy ő is kicsit be van rezelve, de nem jobban nálam... Párnái épphogy hozzáértek az enyémhez, kézetetést éreztem arra hogy viszonozzam, így forró csókban forrtunk össze. A kezét az arcomra rakta lágyan, a hüvelykujjával, pedig cirógatott.
Furcsa volt az egész, mégis élveztem.
- ______, itt vagy? - nyílt az ajtó, azon pedig Hakyeon lépett be
Ravi azonnal elhúzódott, de ez nem volt elég ahhoz hogy a jövevény ne vegye észre hogy mit csináltunk. Márcsak abból is látszódott hogy a fejem kb. úgy éghetett, mintha legalább egy rekesz chillit faltam volna be előtte...
- Szóval látom ismerkedtek Ravival, csak szólni akartam hogy itthon vagyok.
- Oké! - dörmögte mellőlem az említett fiú
Ezzel becsukta az ajtót és el is tűnt. Nem volt ideges, de láttam Hakyeon arcát hogy nem kicsit lepődött meg.
Haza ért mindenki. Nekem az a Taekwoon nevű egyed kicsit furcsa volt, de nem volt vele semmi bajom, már csak azért sem mert Isteni vacsorát rittyentett. Ezek után letelepedtünk TV-t nézni. Az egész napos Ravival való beszélgetésem után, kicsit közelebb kerültünk egymáshoz. Olyannyira hogy meg merte kockáztatni azt, hogy megcsókol a többiek előtt.
- Na jó gyerekek menjetek szobára, ha olyan hajlamaitok vannak! - viccelődött Ken, ám Ravi felállt és magával húzott a szobájába
Becsukta az ajtót, majd bezárta azt.
-Te mit csinálsz? - vigyorogtam, és közben letelepedtem az ágyra
Választ nem adva, magasodott fölém, ellepve apró puszikkal a számat, kínozva hogy nem csókolhatom meg normálisan. A felsője alját feljebb rángatva jeleztem hogy jó lenne ha megszabadulna tőle, teljesítette is a "kérésemet". Ezek után már az alatta lévő pólójától is megszabadult, így elém tárult, finoman barna, és kidolgozott felsőteste. Végigvezettem az ujjaimat a hasán, egészen a gatyája a széléig. Közben ő már a nyelvével a nyakamat csiklandozta, amitől szinte teljesen elvesztettem az eszem.
Magam alá gyűrtem, és az ágyékára ráülve kezdtem szívogatni a bőrét a mellkasán. A kezeit a csípőmön pihentette, közben pedig férfias sóhajok szakadtak fel a torkából a munkálkodásom hatására. A kezei feljebb csúsztak, ezzel eltávolítva - egy kis felületen - a ruhadarabot. Ezzel nem elégedett meg, hanem lehúzta rólam a pólómat. Kicsit furán éreztem magam melltartóban előtte...
Ezúttal ő fordított az állásunkon. A nadrágomat igyekezett kigombolni, majd lehúzni rólam. A lábamat szétnyitotta, és combom közé férkőzött. Az ágyékát erőteljesen a lábam közéhez szorította. Már attól izgalomba jöttem hogy éreztem erősen mocorgó büszkeségét a gatyájában. Ki akartam szabadítani onnan, és magamban tudni.
- Vedd le! - nyögtem a szájába, mire apró csókokkal egyre lejjebb haladva jutott el az érzékeny pontomig, amin végigsimított, és elégedetten tudatosult benne hogy a bugyim már rég nedves
Alsóneműn keresztül csókolt bele, mire aprót nyögtem. A nadrágját hámozta le magáról, mikor meghallottam tompán hogy csörög a telefonom.
- Ne vedd fel! - mászott fölém, és suttogta a számra a szavakat
Nem is akartam, de mikor már nagyon nem akarta abbahagyni, kezdte felkelteni az érdeklődésemet... ANYA! - jutott eszembe hogy nem mentem haza, és biztos hogy ő keres
- Fel kell vennem! - toltam el magamról, és tápászkodtam fel hogy elérjem a készüléket - Igen? - szóltam bele félénken
Persze hogy anya volt, aggódó hangon, de megkaptam a fejmosást, hogy legalább szólhattam volna.
- Most gyere haza! - csendült fel a végszó
- Jó! - suttogtam szomorúan, majd elköszöntem tőle, és megszakadt a kapcsolat
Előre meredve ültem az ágy szélén, Ravi pedig hátulról bele csókol a nyakamba, jelezve hogy folytassuk ott ahol abbahagytuk.
Szívem szerint én is azt tettem volna, de...
Mikor a keze a melltartóm kapcsához tévedt, muszáj volt leállítanom.
- Mennem kell! - álltam fel, és fordultam az irányába - Anya volt az és haza utasított... - néztem rá bűnbánóan
Ott térdelt előttem az ágyon egy - szinte - meztelen félisten, aki engem akart, de nem lehettem az övé. Aznap nem.
- Bocsánat!
- Már megint bocsánatot kérsz... - állt fel - Semmi szükség rá! Majd... bepótoljuk. - csókol meg
- Az biztos! - vigyorogtam
Felöltöztem, majd indulásra készen álltam Ravi elé, aki még mindig hiányos öltözetben nézett engem.
- Mr. Kim, örvendtem a találkozásnak! - adtam egy csókot a szájára, majd távoztam, de csak egy kis időre...
(Ravi említett rap szövege a Light Up The Darkness című dalukból származik. A szöveget ebből a videóból írtam ki, kisebb módosítások híján)
