Soha nem szoktam a történet elé írogatni, és most is csak azért teszem, hogy tisztába vagyok vele én is, és szerintem mindenki, hogy a nindzsák japánok voltak. A történet kedvéért kérlek tekintsetek el attól, hogy Kai valójában koreai, valamint a történet tartalma sem egyezhetett volna meg egy igazi nindzsa életével, én találtam ki, egy jelenet van aminek az elejét egy film ihlette, valóságalapja nincs. Megértéseteket köszönöm! Jó olvasást! ^^
Napfény. Szabadon mehetnek amerre csak utat törnek maguknak. Furcsa lehet, de valójában néha irigyeltem őket. Igaz, rosszabb napjaimon arra gondoltam hogy őket is csak a Nap irányítja, közel sem olyan szabadok mint amilyennek látszanak. Viszont ez nem változtatott akkor sem az én életemen.
Amint a Mester észrevette hogy nem koncentrálok, rámrivallt.
- _________! Gyere ide! - a második mondatot nyugodt hangon mondta
Meghajoltam előtte ahogy azt illik, amit már kiskoromban megtanítottak. "Ha a Mester előtt állsz, a minimum hogy tisztelegsz!"
Az elmémbe vésték, és nem csak oda...
- Ha nem tudsz csendben tanulni, akkor megengedem hogy te taníts! - adott a kezembe egy kardot
Látszólag magabiztosan elvettem tőle az eszközt, nem tűrte a bizonytalanságot, és a félelmet.
- Noburo! - szólt az említettnek, aki egyből kihúzta magát, hiába voltak fájdalmai - Engedd a helyedre _________-t, hadd gyakoroljon ő is Kai-al!
A fiú meghajlás után visszament a sorba, ahonnan az előbb én lettem kihívva. A gyakorlásoknál csak két ember harcolt, a többi nézte, így is tanulva a hibákból.
Kai-al szemben álltunk egymással, majd meghajoltunk, és kezdetét vette a harc, ami olykor élet-halálra ment. Nem szándékosan öltük meg a másikat, de ha gyenge volt, akaratunkon kívül is végeztünk vele.
Kai volt az egyik legjobb tanonc akit valaha láttam. Valamilyen szinten tartottam tőle, de ezt nem lehetett a tudomására hoznom, hisz azonnal végzett volna velem.
A kardok csattogtak, és nagyon kifáradtam egy idő után, de Kai még mindig szinte önkívületi állapotban támadt folyamatosan, és próbálta megvágni valamelyik testrészemet. Csak a hárítást tudtam már szinte megcsinálni, mikor megvágta a karomat, és lerogytam a földre. A vér átitatta a fekete anyagot ami rajtam volt, és a másik kezemet a sebre szorítva néztem fel rá. Előttem állt leeresztett karddal, és nézett.
- Szép volt Kai! - dicsérte meg kimérten a Mester - A jutalmad az hogy megölheted! - mondta rezzenéstelen arccal
Megmerevedtem erre a mondatára, de fájdalmat nem ismerve húztam ki magam, és térdeltem Kai elé hogy leszúrhasson. Síri csend honolt az egész helyiségben. Vártam egy kicsit, majd mikor feltűnt hogy nem mozdul, felnéztem rá. Egyenesen belefúrta tekintetét az enyémbe, majd azt a Mester irányába emelte.
- Nem fogom!
A Mester a fejét kicsit feljebb emelte, és a fiút méregette, majd féloldalas mosolyra húzta száját. Kai odament hozzá, letérdelt elé, két kezében pedig a kardot nyújtotta át neki. Egy darabig a Mester még mindig csak rámeredt, majd egy határozott mozdulattal kirántotta a kardot a fiú markából, mély sebet hagyva így mind a két tenyerén. A fiú fel se szisszent, csak meghajolt, és állt is vissza sorba. Mikor mellettem elhaladt, rámnézett, és a fejével egy aprót biccentve jelezte hogy én is menjek utána.
Elképedésemből felébredve fordultam a Mester felé, aki nem nézett rám, mert még mindig a fiút bámulta szótlanul.
Visszaálltam a helyemre, közben azon gondolkozva hogy mi lehetett az előbbi. A Mester minden szó nélkül sarkon fordult, és eltűnt a szemünk elől, de mi akkor is köszönetnyilvánításképpen egyszerre meghajoltunk, még ha azt nem is láthatta már. Rendszerint a gyakorlások után mondott pár szót még, és a tisztelgést is megvárta, de most nem.
Ezek után kimentünk a kertbe kicsit levegőzni nap vége lévén, az egész napos fizikai megterhelés után.
A tábort hatalmas kőfal ölelte körbe, így is elzárva a külvilágtól. A nap már lemenőben volt, de szépségét soha nem tudtam igazán megcsodálni a faltól, amin kívül nem tartózkodhattam. Leültem a lépcsőre ami felvezetett az épülethez, amiben kiskorom óta éltem mindennapjaim. Halvány emlékeim voltak azokból az időkből, amikor még nem voltam ide bezárva. A szüleim bizonytalanul kirajzolódott arcát csak néha, és alig bírtam felidézni. Fogalmam se volt hogy kerültem ide, nem kötötték az orromra. Néhányan magányosan bolyongtak gyerekkorukban az utcán, és így hozták utána ide, valakit a saját szülei adtak el hogy azon a pénzen amit kaptak a tábortól, pár napig tudjanak enni. Viszont hogy az én múltammal mi volt, azt magam sem tudtam. Gondolatmenetemet egy hang zavarta meg.
- Jól vagy? - telepedett mellém Kai
- P-persze. Miért ne lennék? - mosolyogtam zavaromban
- Hát... - nézett a karomra, amire még mindig rászorítottam az egyik tenyeremet
- Ez semmi - nyugtattam meg, holott nagyonis fájt, de soha nem mutattuk meg az ilyesfajta érzelmeinket
Fogalmam se volt hogy mit mondhatnék neki. Pillanatnyi csend után felállt.
- Láttad már a naplementét? - kérdezte
- Nem, de itt szerintem senki se.
- Tévedsz. Én mindig megnézem. - jelentette ki egy apró mosollyal a szája szélén
A szemeim a meglepettségtől kétszer akkorára nyíltak.
- Gyere! - adta a kezét, amit el is fogadtam
Amint a kezeink egymáshoz értek, éreztem a tenyeremen a nedvességet, ami tőle származott. Amint felsegített, elkapta a kezét, én pedig ránéztem a tenyeremre, amit az ő vére ékesített. El se tudtam képzelni hogy fájhatott neki.
A fiú után mentem, nem nézte hogy megyek-e, mígnem odaértünk a borostyánnal felfuttatott falhoz. Vetett rám egy pillantást, majd elkezdett mászni felfelé. Volt pár elég erős inda, azokba kapaszkodott, majd a tető szélét megragadva húzta fel magát. Fentről mutogatott hogy menjek utána.
Bizonytalanul, de nekivágtam a falnak, de én közel se voltam olyan ügyes mint Kai. Nem is nagyon találtam biztos pontokat, így eléggé veszélyes volt a dolog, de mikor a tetőhöz értem nem bírtam felhúzni magam a fájó karomtól, de Kai felsegített maga mellé.
- Köszönöm! - erőltettem mosolyt magamra
- Feljebb megyünk egy kicsit a tetőn, de nagyon óvatosan, nehogy meghalljanak...
Aprót bólintottam, majd mentem ismét utána. Mikor láttam hogy leült egy látszólag biztos pontra, kicsit megörültem, és mellételepedtem.
Mikor felnéztem, gyönyörű látvány tárult elém, amihez hasonlót még nem láttam. A nap vörösre festette az égboltot, alulról megvilágítva egy-egy felhőt.
- Azért csukd be a szád! - mosolygott Kai a reakciómon
- Te mindennap ezt nézed? - néztem rá csillogó szemekkel
- Inkább úgy, hogy amikor csak lehet.
- Ezért nem látlak szinte soha kint? Senkinek nem tűnt még fel hogy itt vagy? Ha lebuksz akkor... - néztem rá aggódva
- Egy igazi nindzsa nem csak este tud észrevétlen lenni! - mosolygott rám - Nem tűnt fel senkinek, és te vagy egyetlen aki tud róla.
A szívem hevesebben kezdett verni az utolsó mondatára.
- Valami baj van? - nézett rám aggódva
- Öhm... Csak kicsit csípi a sebemet a ruha anyaga. - mondtam őszintén, de valójában mégse a kérdésre az igazi választ
- Sajnálom hogy megsebesítettelek!
- Mi... Semmi baj! Még meg is kéne köszönnöm hogy életben hagytál. A Mester nem nézte jó szemmel.
- Nem érdekel a Mester. Eleget szenvedtem már tőle. - nézett ki egy cserepet, és bámulta azt
Elhallgattam. Valójában millió kérdésem lett volna ezzel kapcsolatba, de csak egy fontos: Miért? Miért, törődsz velem?
Kai egy kissé előrehajolt.
- Biztosan vacsora, mert a többiek mennek be.
Én is kicsit előredőltem megnézni, majd nyugtáztam magamban a dolgot, de mire oldalra néztem, a fiú sehol se volt. Ijedten néztem hátra, és láttam meg hogy már a tető szélén ült.
- Mit csinálsz? - kúsztam közelebb hozzá
- Leugrok! - közölte halál nyugodtan
- Normális vagy?! És ha eltörik valamid?! - fakadtam ki
- Sss! - tapasztotta tenyerét a számra - Mindig ezt csinálom! Te is ezt fogod! - tágra nyílt szemeim láttán folytatta - Majd elkaplak ha félsz! - cseppet sem vigasztalt, de a hangjától kicsit megnyugodtam - Na ugrok mielőtt lebukunk! - vette el kezét a számról és pár másodpercet habozva leugrott
Lélegzet visszafolytva figyeltem ahogyan földetért, szerencsére sikeresen, bár elvileg nem is kellett volna miért aggódnom elmondása szerint. Amint felállt mutogatta hogy mehetek, el fog kapni - amit erősen megkérdőjeleztem magamban.
Odaültem a tető szélére ahol az előbb Kai ült, majd mély levegőt véve becsukott szemmel ugrottam le, és érkeztem egészen jól, bár nem talpra. Mikor kinyitottam azt, tudatosult bennem hogy Kai-on fekszek.
- Úr isten! Jól vagy? - néztem fel rá
- Persze! - nevetett
Megmosolyogtam hogy milyen béna voltam, majd felálltam, és leporoltam magam.
- Siessünk! - fogta meg a kezem, és kezdett el futni velem
Amint a bejárathoz értünk, még a sor végére be tudtunk állni észrevétlenül. Kai maga elé engedett, így ő zárta a sort.
- Nézz ide! - súgta
Meglepetten fordultam az irányába.
- Véres a szád! - tátogta, majd ezzel egy időben le is törölte a vérét a számról, ami még az előbb kerülhetett oda
A megterített asztalhoz leültünk, Kai velem szemben foglalt helyet, az asztal végénél. A sorra azért volt szükség hogy ne össze-vissza üljünk, és fegyelmezettek legyünk. A Mester még az étkezésbe is belefűzte a rögeszméjét. Szerinte a vacsora egy teljesen felesleges étkezés volt.
Egy tál gőzölgő híg leves volt előttünk. Gyorsan megettem az adagomat, majd csak akkor távozhattunk, ha mindenki befejezte.
Innen a hálószobába vezetett az utunk. Minden nap ugyan ilyen mintára íródott. Kemény szabályok voltak, és mind annak érdekében hogy minnél hatékonyabb gyilkosok legyünk egyszer.
Az "ágyaink" szorosan egymás mellett helyezkedtünk el, ami nem más volt, mint egy takaró, és egy párnaszerű lapos valami. Igazából az életemet nem tudtam máshogy elképzelni, nem tudtam milyen nem itt élni.
Korán volt takarodó, hisz mindig szinte hajnalba keltünk.
Elaludtam. Egy ajtót láttam, amit mikor kinyitottam, a szüleim egész alakos képét láttam magam előtt, bár kissé elmosódva. Ahogy közeledtem feléjük úgy homályosultak el, majd a Mester ordító feje villant fel, ameddig fel nem riadtam, de a hangját még mindig hallottam.
- Barmok! - ordította, de nem a közelbe
Felemeltem a fejem hogy megnézzem hogy csak én riadtam-e fel, de úgy láttam hogy mindenki alszik. Hallgattam egy darabig az ordítozást, majd halkan hallottam a nevemet. Hirtelen felültem, így találkozva Kai mélybarna szemeivel a sötétben.
- Te fent vagy? - suttogtam meglepetten
- Nem is aludtam semmit! Gyere! - adta ismét a kezét
- Megint? - mosolyogtam
Kiment a folyosóra, szinte pipiskedtünk hogy meg ne halljon minket valaki. Egy ajtóhoz értünk, amit azelőtt nem is láttam, hisz nem szoktam bolyongani tiltott helyeken. Kai kinyitotta óvatosan, majd kilépett rajta.
- Gyere nyugodtan! - szólt lágy hangon, mikor észrevette hogy habozok
Kétségeim voltak, de valahogy bíztam a fiúban. Lépdeltünk pár lépcsőfokot, és máris a kert puha füve simogatta a mezítelen talpamat.
A holdvilág nagyon erős volt, néhány sötét felhő keringett csak az égen.
A hatalmas kertben soha nem jártam még úgy... úgy hogy nem lett volna szabad.
- Nem bukunk le? - kérdeztem félve
- A Mester a nindzsákkal ordibál a tábor másik felében, a többiek alszanak. Ha csendbe vagyunk senki nem vesz észre... Sokszor voltam már így kint. - mondta az utolsó mondatot kis szünet után, majd kis séta után leült a fűbe
Követtem a példáját, így leültem vele szembe, de az eget pásztázó arcán felejtettem a tekintetem. Csak akkor vettem észre milyen jóképű. Amint észrevett, az égboltot kezdtem el kémlelni, ám egy hatalmas felhő mindent eltakart rajta.
- Nem félsz hogy rájönnek hogy megszeged a szabályokat? - kíváncsiskodtam
- Nem érdekel. Ha nem tartom be őket, akkor se szebb az életem, hát még ha szót fogadnék... A Mester mikor kicsi voltam a saját fiaként kezelt. Ez nem jelentette azt hogy kivételezett velem, hacsak azt nem hogy kétszer olyan jól kellett teljesítenem mint nektek. - nézett rám - Amíg ti kint lehettetek, nekem bent kellett vele gyakorolnom, és ha valamit elrontottam akkor egyből hasra kényszerített, és véresre verte a hátamat a pálcájával.
- Sajnálom! - nyeltem egyet
- Egyedül azt érte el vele hogy nem mutatom ki a fájdalmaimat már, semmi mást. A nevemet is ő adta. Az igazi, Jongin.
Hallgattam egy darabig, nem tudtam mit mondani, mígnem meg nem találtam a megfelelő szavakat.
- Furcsa hogy milyen régóta ismerjük egymást, én mégse tudtam rólad semmit, csak azt hogy kiváló nindzsa lesz belőled.
Amint elmondtam az utolsó pár szót, az eső csöpörögni kezdett, és nem telt bele pár másodperc, az apró szemeket felváltották a súlyos esőcseppek. Kai-al egymásra néztünk, nem kellett megszólalni, tudtuk mire gondol a másik, és szinte egyszerre felugorva a fűből kezdtünk el futni az ajtó felé, ahonnan indultunk. A lépcsőhöz érkezve maga elé engedett, én pedig halk léptekkel szeltem a lépcsőfokokat, majd ugyanígy kinyitottam a behajtott ajtót. A falnak dőlve fújtam ki szaporán a levegőt. A fiú becsukta az ajtót, utána egy másikat félrehúzott, majd a mögötte lévő helyiségbe be is ment, én pedig érdeklődve követtem. A szűk helyiség egy öltöző lehetett, ugyanis az egyik oldalán egy padszerű valami volt, ami hozzá volt rögzítve a falhoz. Épp annyi helyünk volt hogy elférjünk egymás mellett, meg hogy egyet-kettőt megbírjunk fordulni benne. Az ajtaját Kai behúzta, ami kissé áttetsző volt belülről nézve, de ez nem volt baj, ugyanis fény szűrődött be rajta, így láttuk egymást a félhomályban.
Kai közelített felém, én pedig a falhoz simultam, még mindig fújtattam habár már nem olyan intenzíven, de mikor olyan közel volt hogy a nyakamat csiklandozta a lehelete, enyhén zavarba jöttem.
- Csak neked mondtam el! - súgta a fülembe
- Miért? - kérdeztem halkan, szinte én is alig hallottam
- Mert... Szeretlek! - mondta ki
A szívem erre a szóra majd' kiugrott a helyéről, a légzésem ismét szaporább lett. Egyszerre megvilágosodott bennem a nap történéseinek furcsasága.
A fiú a nyakamat kezdte el csókolgatni, annyira jól esett hogy akaratomon kívül is felkúszott a kezem a hátán, egészen a vizes hajtincsei közé, melyekbe jól beletúrtam. Eközben egyre feljebb halmozott el puszikkal, amik az államat, majd a szám szélét cirógatták. Puha ajkai az én párnáimat ízlelték, nyelve pedig már az enyémet cirógatta volna, de én nem csókoltam vissza, emiatt a fiú aggódva el is vált tőlem.
- Mi a baj?
- Semmi, csak én még nem... - néztem kétségbeesetten rá
- Nyugi! Vigyázok rád! - adott a számra egy lágy puszit ami egyből megnyugtatott
Kezemmel a hátát cirógattam, ameddig vad csókba nem forrtunk össze. A kezem magam mellé esett, és csak rá koncentráltam. Simogatott ahol csak ért, de mikor a sebesült karomon simított végig, fájóan felszisszentem.
- Bocsánat! - feledkezett meg valószínűleg róla, és adott az arcomra egy nedves puszit
A nadrágomat, kezdte lejjebb tolni az alsóneműmmel együtt. Soha nem voltam olyan helyzetben azelőtt, a testemet mégis elöntötte a színtiszta vágy. Arra vágytam hogy az övé legyek.
Ettől az érzéstől vezérelve, a derekamat simogató Kai felsője alá nyúltam, majd megszabadítottam tőle. Végigsimítottam izmos - mégsem túl sok -, tökéletes felsőtestén. Eközben ő is próbálta lehúzni rólam a fekete anyagot, de nem bírtam teljesen kinyújtani a fájós kezem, ezért kicsit el kellett tőlem távolodnia és óvatosan lefejtenie rólam azt. Teljesen meztelenül álltam előtte a félhomályban. Az egyik felem menekült volna, a másik meg még mindig bizseregve vágyott a fiúra. Kai óvatosan masszírozni kezdte melleimet, én pedig a háta alját kezdtem simogatni, mire a fiú egyik keze lesiklott, és végighúzta azt a nőiességemen. Hallottam amint egy nagyot nyel, és hirtelen matatni kezdett a nadrágjánál, ami végül lekerült róla. Alfelemet kezdte masszírozni, amire halk sóhajok voltak a válaszaim. Remegő kezem odavezettem a férfiasságához, ami kemény volt, azonnal el is kaptam onnan. Kai belecsókolt a nyakamba, és a kezeit a fenekem alá csúsztatta.
- Fel tudsz ugrani? - suttogta
Átkulcsoltam volna nyakát, de a fájós kezemmel nem volt olyan egyszerű, de mikor felpipiskedtem a fiú vállára bírtam helyezni azt. Mindkét karommal átöleltem majd a lábaimat is felhúztam. Alfelem az ágyékához ért, már csak a gondolattól is benedvesedtem. Kai kezei támaszt nyújtottak nekem. Tekintetét kerestem, és mikor találkoztam sötétbarna íriszeivel, szinte megszűnt körülöttem minden. Résnyire nyílt telt ajkai láttán muszájnak éreztem megcsókolni.
Leült velem arra a padszerűségre, én szétnyitott lábakkal ültem a combján, a talpam rajta az ülőalkalmatosságon. Szemem akaratlanul is az álló büszkeségére siklott, majd egy nagy nyelés után a fiúra, aki engem vizslatott. Beharaptam az ajkamat, majd rámosolyogtam biztatóan. A tekintete egyből megnyugvást sugárzott, és visszamosolygott. Közelebb húzódtam hozzá, a melleim hozzápréselődtek a mellkasához, és szorosan megöleltem. Immár a térdeim voltak a falapon, és éppen annyira emelkedtem fel, hogy ne érjek hozzá a férfiasságához. Egyik keze átölelte a derekamat, a másikkal a csiklómat kezdte ingerelni. Halkan a fülébe nyögtem. Időközben észre se vettem, hogy lejjebb eresztettem a csípőmet, csak akkor mikor Kai férfiasságával el nem kezdett körözni a nyílásomnál. Lassan belémvezette egész hosszát, én pedig a vállaiba kapaszkodtam talán túlságosan is, mert mikor elvettem a kezemet, a körmeim nyomot hagyták maguk után. Egy ideig nem mozgott, csak a hátamat cirógatta és nyugtatgatott. Aprókat nyöszörögtem, minden egyes kis mozdulatnál amit tettem az alsófelemmel, ugyanis nem bírtam egyhelyben maradni. Kis idő múlva mikor nagyjából megszoktam Kai-t magamban, megszólalt.
- Biztos vagy benne?
Aprókat bólintottam, majd megpuszilta az arcomat, és lassú mozgásba kezdett. A fejemet a vállára hajtottam, és úgy próbáltam elfojtani feltörő nyögéseim. Síri csend volt, csak a mi halk nyögéseink hallatszottak, akármennyire is igyekeztük őket bent tartani. Ahogy a bőrünk egymáshoz ért, tompa hangot adott ki, minden egyes találkozásnál.
Mikor már eléggé kitágultam, és megbírtam kissé feledkezni a fájdalomról, segítettem Kai-nak a mozgásban. A kezei a derekamon pihentek, de mégis segítettek tevékenységemben. Mikor kifáradtam, ő még akkor is fáradhatatlanul mozgott bennem. Fáradt tekintetem a fiúra emeltem, aki csurom víz volt már. Az arca csillogott az izzadságtól. Végigsimítottam a tarkóján, a haján - amit átitatott az izzadság - és szájon pusziltam. Nem reagált, én pedig ismét a vállának döntöttem a homlokom, majd csak azt éreztem hogy a halántékomhoz ér valami puha nedves, majd apró cuppanással elválik tőle. Kis mosoly siklott át az arcomon, de aztán hirtelen összeszűkültem Kai férfiassága körül, és elért a gyönyör.
- Jongin! - nyögtem a fülébe abban a pillanatban
A fiú kicsit megmerevedett, majd újult erővel kezdett mozogni bennem, de ő se bírta már csak úgy hogy a fejét ráhajtotta a vállamra. Egyre hangosabban morgott, mikor elfolytásként a száját rátapasztotta a bőrömre, és szívni kezdte azt, hogy nyugtassa magát. Egyszercsak belémharapott egy kicsit, és ezzel egyidőben megéreztem forró magját szétáradni az alfelemben. Erőtlen testünk egymáshoz préselődött. A közelséget megszüntetve ültem Kai combjára, így már nem töltött ki. A fiú kinyitotta szemeit, és rám mosolygott. Combján megtámaszkodva hajoltam a füléhez.
- Szeretlek! - súgtam
Kimondtam neki és egyúttal magamnak is. Nem mondott egy szót sem, csak magához ölelt, és megcsókolt.
Egy darabig ültünk így meghitten, majd lemásztam róla, és megálltam előtte. Kai felegyenesedett.
- Kimegyek megmosakodni az esőben!
- Megyek! - jelentettem ki
- Nem. Nehogy megfázz! Vannak itt rongyok - nézett az ajtó felé, a folyosó többi ajtajára célozva - bevizezem őket és behozom neked! - puszilta meg a homlokom
A fiú meztelenül elhagyta a kis helyiséget, én pedig még mindig a hatása alatt voltam.
Nem sokkal később visszatért az ígért ronggyal, és ő maga láthatóan megtisztulva. Letöröltem én is a vért magamról, majd újból elment kimosni a rongyot, és visszarakni a helyére nehogy valakinek feltűnjön. Mikor visszajött mind a kettőnk elkezdett öltözködni. Lényegesen hamarabb felöltözött ő, mert én a felsőnél elakadtam a fájós karom miatt. Ezt látva a fiú megálljra intett. A felsője aljából letépett egy darabot, majd a fekete anyagot a sebem köré tekerte szorosan.
- Hátha kicsit jobb lesz! - mosolygott, majd rámsegítette a hiányzó ruhadarabot
Elhúzta ismét az ajtót, majd kidugta rajta a fejét. Szétnézett, majd visszafordult hozzám.
- Van még pár óránk kelésig, és most visszamegyünk hogy ki tudd pihenni magad! - simított végig az arcomon
- Csodálatos volt! Köszönöm! - adtam a szájára egy puszit, célozva a kalandunkra
- Te tetted azzá! - fogta meg a kezem, és lépett ki velem az ajtón
- Miért sietünk ennyire? - furcsálltam, és kezdtem már félni hogy csak ennyire kellettem neki
- Azt szeretném hogy aludj valamennyit, mert ha nem, akkor fáradt leszel, rosszabbul teljesítesz mindenben, és azt a Mester észreveszi és elkezd piszkálni, abból nem biztos hogy te jössz ki jól! - suttogta
Elgondolkodtatott amit mondott... Nekem eszembe se jutott, még annyira nem tértem magamhoz.
- Jót akarok elhiheted! - mosolygott - De mostmár tényleg menjünk! - indult el halkan, én pedig mint az árnyék követtem a hosszú folyosón
A szoba előtt maga elé engedett. Mentem a helyemre ami ugyanúgy állt ahogy ott hagytam. Lefeküdtem, majd egy utolsó pillantást vetettem Kai felé, aki mosolygott, én meg vissza rá, aztán magába szippantott az álmok birodalma.
A másnap ugyanúgy telt mint az összes többi. Hajnalban keltünk, este korán feküdtünk. Az elkövetkezendő két hét se telt máshogy, azzal a különbséggel hogy Kai-al minden nap megnéztük a naplementét, este pedig kimentünk a kertbe amikor csak lehetett. Ha esett az eső akkor behúzódtunk a kis öltözőszerű helyiségbe, és beszélgettünk, vagy...
Egészen addig a két hétig...
- Gyere gyorsan! - siettetett az öltözködéssel Kai - Mindjárt kelés! Jól elszórakoztuk az időt... - csókolt meg, mert pont kész lettem
Gyorsan és halkan visszasettenkedtünk a szobába, majd úgy csinált mind a kettőnk, mint akik az igazak álmát alusszák. Alig pár perc telhetett el, az éles hang jelezte hogy ideje ébredni. Mindenki felkelt, és a éppen aznapra beosztott párjához ment. Minden áldott nap mással kellett gyakorolnunk. Ezek a gyakorlások szabadok voltak, fegyvert nem kaptunk. A lényege az volt, hogy le kellett győzni a másikat puszta kézzel. Rendszerint ezt mindig a kert hátsófelén ejtettük meg, egészen addig, ameddig el nem jött a reggeli ideje. Amelyik páros nem harcolt, vagy megállt pihenni és ezt észrevette éppen az aki felügyelt minket, azoknak megvonták a a napi teljes ételadagját, mondván hogy nincs rá szükségük ha nem csináltak semmit...
A Mester ezeken az edzéseken nem vett részt soha. Úgy gondoltuk hogy ilyenkor alszik, ám igazából fogalmunk se volt az igazságról.
Én Hiro párja voltam, el is kezdtük "gyilkolni" egymást, de egyszercsak egy erős férfihang zavart meg mindenkit.
- _________, Kai! Ide! - ordította hogy biztosan halljuk
Összeszorult egy kicsit a gyomrom, de mentem a férfi felé, akihez már Kai odaért. Mutogatott még a párjainknak hogy egymást intézzék el, majd elindult velünk a tábor egy másik épületébe.
- A Mester hívatott titeket! - szólt mikor már biztos hallótávolságon kívül voltak a társaink
Ijedten Kai-ra néztem, ő pedig megrázta a fejét, nemet intve hogy nincs semmi baj. Csak bízni tudtam benne hogy igaza lesz.
Amint az épülethez értünk - ami kívülről nem volt nagy - a férfi széthúzta az ajtót, és beengedett minket, ám ő nem tartott velünk. A Mester egy nagy kibélelt és faragott székben ült a helyiség közepén, ugyanis az épület ebből az egy szobából állt. Azelőtt soha nem jártam ott, de látszólag Kai nem lepődött meg úgy mint én.
Előtte pár méterrel egy szőnyeg terült el, amin megálltunk, és meghajoltunk.
- Kai fiam! - kezdte mondanivalóját - Van egy nagyon jó hírem a számodra! - mosolygott - A nindzsáknak sikerült elbaltázniuk egy igen fontos akciót, pár héttel ezelőtt. Holnap este próbálják meg újra végrehajtani, de a hatékonyság érdekében, hogy biztos lehessek abban hogy elvégzik makulátlanul a munkájukat az előző kudarc után, szeretném hogy velük menj. Úgy gondolom hogy eleget dolgoztál azért hogy megérdemeld ezt.
Kai kicsit habozott, majd határozottan megszólalt.
- Nem!
Azt hittem megőrült. Immár másodszor mondott nemet a Mesternek, amit senki se mer egyszer se.
Oldalra billentette a fejét, majd hirtelen a fiúról rám vezette szúrós tekintetét.
- Emiatt a kis szajha miatt, igaz?
- Semmi köze hozzá, egyáltalán minek rángattad ide? Nem tartozik rá amiről most beszélünk! - próbált hárítani mellőlem Kai
Egyszerre azt éreztem hogy mindent tud rólunk, de mégse akartam elhinni.
- Azért mert tudtam hogy nemet fogsz mondani miatta! A táborban soha nem művelt senki olyat mint ti. Undorító mit meg nem engedtek magatoknak. Lefeküdtök egymással... Még kimondani is borzasztó.
- Nem csináltunk semmit! - tagadtam
- Igazán? - húzta gúnyos mosolyra a száját - Gyere ide!
Kai megfeszült mellettem, én pedig tettem pár lépést a Mester felé.
- Vedd le a nadrágod! - utasított, ám én meg sem mozdultam - VETKŐZZ! - szólt immár erélyesebben
Remegő kezekkel letoltam a nadrágomat, de csak éppen pár centire. Közeledett felém, majd könyörtelenül lehúzta rólam azt az alsóneműmmel együtt. Az egyik combomat kicsit félretolva kis terpeszbe kényszerített, majd belémtolta két ujját. A könnyeim utat törtek maguknak a megaláztatástól. Lassan kihúzta belőlem mind a két ujját, majd jól megnézte azokat.
- Nem feküdtetek le, igaz? - emelte a fény felé a nedvtől csillogó ujjait - Mocskos céda! - csattant egy hatalmas pofon az arcomon, ami a földre terített - Nem tudtok előlem semmit eltitkolni!
Hangos szipogásaimtól visszhangja töltötte be a helyiség feszült csendjét. A nadrágomat feltornáztam magamra, majd könnyeimet letörölve feltápászkodtam a földről, és visszaálltam Kai mellé.
- Nagyon felesleges volt megölnöm miattad a szüleidet. Nem érsz semmit! - köpte a szavakat felém
Szinte levegőt is elfelejtettem venni, majd valami hihetetlen düh kerített hatalmába, hogy a szüleim gyilkosát szolgáltam kiskorom óta. Kai megfogta és megszorította a kezem, jelezve hogy ne csináljak semmi hülyeséget.
- Milyen romantikusak vagytok! - közeledett felénk - Meg akarsz ölni? - szegezte felém a kérdést, majd megállt előttem egy méterre - Tedd meg! Itt vagyok!
Elborult az agyam, majd kirántottam a kezem Kai szorításából, és nekiugrottam volna a Mesternek, de hozzá sem értem, már egy idegen fém állt ki a hasamból.
- Szánalmas! - nevetett a Mester aki a kezében tartotta a kardot, majd szépen lassan kihúzta belőlem azt
Hátraestem volna, de két kar megtartott és a padlóra fektetett. Kai elhomályosult arcát láttam, majd éreztem hogy valami forró folyik végig az arcomon. Már nem tudtam eldönteni hogy könny vagy vér-e.
- _________! - hallottam még tompán a nevemet, majd örökre elragadott a sötétség a szerelmem karjaiból
