Fülessel a fülemben álltam a fal mellett, és vártam mikor jön végre a metrószerelvény. Este volt már szinte, de ilyenkor sem csappan az emberek létszáma a föld alatt. Minden nap megtettem ezt az utat, megszoktam már a helyzetet. Alig vártam már hogy végre hazaérjek.
A hangját lehetett már hallani - fülesen keresztül is -, az erős fuvallat jelezte hogy másodpercek kérdése, és vége a várakozásnak.
Az ajtók nyitódtak, és minden ember odacsődült hozzájuk. Sikeresen odaálltam az ajtóval szembeni szabad helyre, és az ülésekhez kapcsolt fémrúdba kapaszkodva értem el, hogy stabilan meg tudjak állni. A földet és az embereket pásztáztam. A fülhallgatót kihúztam a fülemből, és hallgattam az emberek közt folyó beszélgetéseket. Hol az egyiket, hol a másikat.
Kezdtek felszabadulni a helyek az idő múlásával, de azért mértékkel. Az egyik ülőalkalmatosságon - ami nem volt tőlem egyáltalán messze -, láttam némi helyet, ezért leültem. Mellettem egy nő foglalt helyet, olyan 40 év körüli, és már az út eleje óta lehetett hallani hogy köhög. Nem foglalkoztam vele, hisz más is szokott köhögni...
Egyre többször, és egyre hangosabban és keservesebben köhögött, amitől már én is kicsit megrémültem.
- Hölgyem, minden rendben? - fordultam oda hozzá, és kissé remegő hangon kérdeztem
- Valaki segítsen! - próbáltam hangosan mondani, ami félig-meddig sikerült
Mindenki akit láttam az csak ijedten, kikerekedett szemekkel nézett, de egyik sem mozdult meg, és segített. Könyörgő szemekkel néztem szinte, mire a kisebb tömegből - ami közben odacsődült körénk -, kirontott egy fiú, és odajött hozzánk.
- Mi történt? - kérdezte idegesen, és közben megnézte hogy van-e pulzusa a nőnek
- Nem tudom, köhögött aztán meg elájult vagy... - hadartam
- Nincs pulzusa. - mondta halkan maga elé
- Mit segítsek?
- Tartsd a fejét! - közben lefektette a földre
Engedelmeskedtem, és mikor már nem volt rám szükség, elrohantam a sofőrhöz, és szóltam neki hogy nehogy tovább menjen, mert pont már egy megállóban voltunk.
Szó szerint tömeg volt már mire visszamentem. A fiú próbálta újraéleszteni a nőt, fáradhatatlanul "pumpálta" belé a levegőt.
- Ne váltsalak? - tettem fel a kérdést, amikor már elég közel voltam
Nem reagált, csak csinálta tovább.
- El az útból! - hallottam magam mögül, de nem nekem szólt
Az emberek eloszlottak, és utat engedtek a mentősöknek. Átvette az egyik az újraélesztés feladatát a fiútól, aki odajött hozzám. Még mindig remegtem.
Mindenkit letereltek a szerelvényről, hogy nincs itt semmi látnivaló, csak minket nem, mert mi tudtunk csak arról beszélni mi is történt. Elmondtam azt amit láttam.
- Nincs semmi baj! - simogatta meg a hátamat a srác
Féltem, így azt se tudtam mit cselekszem. Odabújtam hozzá, és szabad utat engedtem a már kitörni vágyó könnyeimnek. Szorosan magához ölelt, és vigasztalt.
- Van pulzusa! - állapította meg az egyik életmentő
Nem csak a mentők, de mi is fellélegeztünk a hír hallatán.
A hölgyet felrakták egy hordágyra, és mentek el vele.
- Ügyesek voltatok! Köszönjük! - fordult felénk az egyik életmentő, de aztán ment is tovább
Mindenki elment, nem volt már látnivaló. Le kellett ülnöm a megállóba, ugyanis még mindig nem tértem magamhoz. A fiú nem tágított mellőlem.
- Jól vagy?
- Már kicsit igen... Főleg hogy él. - mosolyogtam rá - Hála neked!
- Ha te nem veszed észre, akkor már lehet... - hallgatott el - Maradjunk abban hogy közösen csináltuk!
Baromi cuki volt ahogy ezt mondta. Jól esett, de akkor sem értettem vele egyet.
- Lee Joon! - nyújtotta kezét
- ______! - ráztam meg azt
A metrószerelvény egy hangos csikorgással indult el valamerre.
- Gyere! - fogta meg a kezem és mikor felállt engem is magával húzott
- Most hova? - értetlenkedtem
- Felmegyünk, és megnézzük hogy innen most merre tovább.
- Hol vagyunk amúgy? - kérdeztem mielőtt gondolkoztam volna, hisz ott volt az orrom előtt szinte a kijelző ami mutatta - Oh.
Mosolygott egyet a hülyeségemen, és már azt vettem észre hogy a mozgólépcsőn voltunk, amit soha nem tudtam megszokni hogy olyan meredek, és hosszú...
- Félsz? - kérdezte mikor látta, hogy fel se merek nézni
- Kicsit...
- Ideállok mögéd jó? - és már meg is tette
- Mi? DE..
- Itt vagyok! - érintette meg egyik kezével a derekamat
Megnyugodtam az érintésétől. Bár igaz hogy egy idegen volt valójában, mégis olyan volt mintha már ezer éve ismernénk egymást.
Mikor vége lett, odajött mellém, és megfogta a kezem, amit nem is bántam, hisz nehogy elveszítsük egymást a tömegben. Néha nekem jött egy-két ember, és mikor ezt érezte, szorított a kezemen egy kicsit.
A lépcsőt sikeresen megmászva jutottunk végre a felszínre. Kikeveredtünk a tömegből, és elengedte a kezem.
- Bocsi, csak, féltem hogy elkavarodsz.
- Semmi baj. Még örültem is neki. - mosolyogtam rá a biztatóan - Szóóval... - fordultam körbe - Ah, innen hazatalálok! - ült ki diadalittas mosoly az arcomra
- Most ennek nem tudom hogy örüljek-e... - vakarta meg a tarkóját
Furcsán néztem rá, majd mikor látta hogy nem értem, folytatta.
- Nem tudunk ketten bolyongani a városban.
- És te azt honnan veszed hogy nem a város másik végébe kell mennünk? Csak azt mondtam hogy tudom merre kell menni. - vigyorogtam - Amúgy te nem akarsz hazamenni, vagy mi?
- Előtte elkísérlek, mert nem szeretném ha megint valami baj lenne. - mosolygott
- Azt én se... - rázott ki szinte a hideg - Köszi! Akkor menjünk! - indultam el
Mellettem haladt egy ideig majd megszólalt.
- És amúgy mi járatban voltál a metrón?
- Minden nap ezzel a járattal megyek haza, illetve többnyire.
- Én is minden nap azzal utazom... Hogy-hogy nem láttalak még eddig?
- Hát nem tudom, ezt kérdezem magamtól én is. - mosolyogtam az orom alatt
- Olyan fura hogy az emberek egy ilyen dolog után - célzott a metrón történtekre - kicsit azért megviseltek, de én egyáltalán nem.
- Hát most már én se... de ez azt hiszem hogy... olyan mintha miattad lenne.
- Erre céloztam én is! - nevetett
Csendben ballagtam mellette, és gondolkoztam a dolgon. Hiába nem ismertem, csak alig egy órája, olyan érzéseket tápláltam iránta, amit én magam sem tudtam mit jelent.
Sokat sétáltunk, és közben elég sok mindent megtudtunk egymásról.
- Van egy rossz hírem! - húztam el a szám
Rám kapta tekintetét, és várta hogy folytassam.
- Mindjárt otthon vagyunk...
Lehajtotta a fejét, és nem mondott semmit. Mikor a bejárati ajtóhoz értünk, odafordultam hozzá.
- Köszönöm hogy eljöttél velem. és nagyon örülök hogy találkoztunk! - adtam egy puszit az arcára
Magához ölelt ami kissé meglepett, de nem távolodtam el tőle.
- Biztos hogy most már minden rendben? - nézett a szemembe
- Igen, de ha nem, akkor sem őrizhetnél egész éjszaka... - mosolyogtam
- Ha akarnád akkor megtenném! - jött egészen közel
- Azt azért még nem. - suttogtam szinte a szájára
Azt a kis távolságot megszüntetve köztünk csókolt meg, és nyomott a hideg falhoz. Visszacsókolni visszacsókoltam de egy idő után már levegőt sem kaptam, és kicsit kibújtam előle.
- Ez mi volt? - mosolyogtam sejtelmesen
- Hát, nem tudom, de úgy látom hogy benne vagy. - ejtett egy félmosolyt, és adott újra egy csókot
- Mmm... - jeleztem hogy elég
Meglepetten nézett rám.
- Elég mert a végén még rossz vége lesz! - nyitottam ki az ajtót
Álltam a nyitott ajtóban és néztem ahogy pásztázza a földet.
- Gyere ide! - adtam be a derekamat
Mosolyt csalt az arcára ez a mondatom, és engedtem hogy megcsókoljon még utoljára, mielőtt elmegy.
- Holnap hívlak! - támasztotta homlokát az enyémnek
- Reméltem is! - haraptam be alsó ajkam
- Jó éjszakát! - adott egy puszit a homlokomra
- Neked is, és el ne felejts!
Adott egy puszit, és újra elköszönt, majd már csak a távolodó alakját lehetett látni.
Elégedett mosollyal az arcomon csuktam be a bejárati ajtót.
Ez valaminek a kezdete...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése